Visintinben emlékeztek magyarok, fehérváriak a Nagy Háború elesettjeire
Sokan indultak útnak Debrecenből, Nagyváradról, Székesfehérvárról, Budapestről, jöttek az Isonzó mellé, az emlékezés útján. A Honvédség és Társadalom Baráti Kör Székesfehérvári Szervezete 20 éve kezdte Székesfehérvár katonai ezredeinek a múltját kutatni, ennek eredményeként jutottak el Doberdóba, és kitartó munkájuknak köszönhetően áll a negyedik gúla, a székesfehérvári 17. gyalogezred katonáira is emlékezve. Felépült a visintini kápolna, ahol a Nagy Háború során az ezen a környéken harcolt, elesett hősöket tisztelik meg rendre. A kápolnánál az elmúlt napokban a debreceni 39. és 3. gyalogezred katonáinak állítottak emléket. Azon a napon, a kápolna előtt sorakoztak az ünnepségre gyülekezők. Sempeter település iskolájának tanulói, akik maguk is kiállítást építettek a Nagy Háború dokumentumaiból. Mint láthattuk, értőn, szeretettel tették meg ezt. Ott volt a Hajdú-Bihar megyei önkormányzat elnöke és alelnöke, Debrecen városának képviselői, az alpolgármester, a város katonazenekara, Székesfehérvár és Nagyvárad küldöttsége, Budapest képviseletében Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanács elnöke, és a kápolnát a saját pénzén felújító Szunai Miklós. Megjelent Doberdo del Lago és Sagrado polgármestere, a környék civil egyesületeinek a képviselői. A díszőrség két tagja őrizte a leleplezésre váró emlékművet, amely az itt elhunyt Debrecen és környéke katonáinak az emléke előtt volt hivatott fejet hajtani. Miközben a Himnusz hangjai, a tisztelgő beszédek, a lelkészek Isten tisztelete és áldása hatottak meg mindenkit, emlékeztünk a katonákra, a félő, de mégis bátor, érző emberekre. Akik örültek minden túlélt napnak, melynek estéin könnyezve gondoltak az aznap elhunyt bajtársakra, barátokra.
-Megérintett bennünket e hely szelleme, a történelem. Ezek az alföldi gyerekek eljöttek ide, a nagy hegyek közé, és megcselekedték azt, amit megkövetelt tőlük a haza, és a legdrágábbat adták, az életüket. Tettük példát ad a ma katonának is. A biztonság felértékelődött a világban, mindenhol arra figyelnek, hogy biztonságban tudjanak élni, fejlődni, előre lépni. Deák Ferencet idézem: „a haderőre azért van szükség, hogy ne legyen rá szükség”. Mi, katonák, arra készülünk, ha szükség van ránk, tudjuk tenni a dolgunkat azért, hogy a magyar emberek úgy éljenek, ahogy élni érdemes, és gyermekeinknek biztosíthassuk a nyugodt jövőt. A nagy háború katonái nehéz sorsot éltek, de azt tanítom a gyerekeimnek, a katonáimnak, hogy a nap végén, amikor belenézünk a tükörbe, akkor döntsük el, hogy a nap, annak pillanatai jók voltak a számunkra, vagy sem? A debreceni srácok 100 éve nem választhattak, hogy jönnek, vagy inkább máshova mennek, jönniük kellett, ám a lelkiismeretük szerint cselekedtek mindig – mondta Ruszin Romulusz dandártábornok, a debreceni egység vezetője.
-A távolság, akár időben, akár térben, mindig relatív. Mert bár 100 éve történt mindez, de a családok életben ma is él az emlék. Mert sokaknak a nagyapja, dédnagyapja ezeken a harcmezőkön halt meg a hazáért, az otthon maradt szeretteikért. Debrecen városa kötelességének érezte, hogy akiket Debrecenben, vagy környékén besoroztak, és itt harcoltak, haltak meg, azoknak – hiába van távol városunktól az Isonzó, az itteni harctér – méltó emléket állítson – tette hozzá Komolay Szabolcs, Debrecen alpolgármestere.
Görög István, az Országos és a Székesfehérvári Honvédség és Társadalom Baráti Kör alelnöke, az ott töltött napok szervezője megerősítette a családi kapcsolat fontosságát.
-Nagyapám is itt harcolt, és ahogy most és itt mi, ő is látta a tengert. Hej, de sokszor mondogatta, hogy „láttam a tengert, de soha nem jutottam el oda”. Amikor a családommal a tenger mellet vagyunk, mindig eszembe jut nagyapa.
A nagy háború aligha az emberi méltóságról szólt. Radnóti Miklósnak, a második világháború alatt írt verse az elsőre is érvényes volt: „Oly korban éltem én e földön,/mikor gyermeknek átok volt az anyja,/s az asszony boldog volt, ha elvetélt,/az élő irigylé a férges síri holtat,/míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.”
-Katona hőseink tisztelete rendkívül fontos, amit évtizedeken át elhanyagoltunk. Hiszen a rendszerváltás előtt a két világháborúban harcolt katonákról beszélni sem nagyon lehetett. Besorozták őket, meghaltak, megsebesültek, fogságba estek, de a történelem hálátlanul bánt velük. Egyik nagyapám az olasz fronton harcolt, a másik fegyvergyárban dolgozott, és megsebesült. Az Emberi Méltóság Tanácsa védnökséget vállalt a visintini magyar kápolna felett, melynek helyét IV. Károly magyar király jelölte ki, magyar bakák kezdték építeni, s többen tettek azért, hogy ne legyen méltatlan annak a sorsa. Néhány éve még csak néhány százan jöttek el ide, most már tízezrekre tehető az emlékezők száma, ez fontos a nemzeti önbecsülésünk miatt is – jelentette ki Lomnici Zoltán.
Végignéztünk a tájon. Visintinben jeltelen, Redipugliában, az olasz és magyar katonai temetőkben megjelölt sírokban fekszenek ismert és ismeretlen katonák. Több mint egy millióan. Minden napot 100 éve úgy kezdtek Isonzó mentén, vagy a Doberdó hegyen harcolók, hogy „itt élned, s meghalnod kell”. Bizony elszorultak a torkok a két említett temetőben, amikor felcsendült a búcsú szívbe markoló dala, az Il Silenzio, és a milliónyi halottra gondoltunk. Mert ha rossz időben születünk, rosszkor, rossz helyen élünk, akár egy lehetnénk a jeltelen sírokban nyugvók között.
Emlékeztünk a nagy háború hőseire. És csak egyet tudtunk magunkban mormolni:
Nyugodjanak hát – békében!
Forrás: Fejér megyei Hírlap
