Tömböl László vezérezredes feladatról, fegyelmemről, lelkesedésről, kihívásokról
Mons/Székesfehérvár – Tömböl László vezérezredes Székesfehérváron (is) élt, az Összhaderőnemi Parancsnokság vezetőjeként. Ma Belgium, a NATO központ a lakhelye, a felesége dolgozik ott. Tömböl László Monsban az idegenvezetője volt a NATO meghívására lényegesen korábban ott tartózkodó magyar, többségében székesfehérvári, Fejér megyei küldöttségnek. Ott beszélgettünk hadseregről, civilségről, de leginkább róla. Tömböl László élete során, sok helyen élt a világban. Milyen érzés volt világpolgárnak lenni?
– Rendkívül jó. Első alkalommal még az akkori Szovjetunióban éltem 1985-től 1988-ig az Akadémián. Az ott töltött évek rányitottak a világra még akkor is, ha az a világ másabb volt annál, mint amit itthon tapasztaltunk. Rugalmatlanabb volt, de sokkal keményebb, lényegesen szigorúbb szabályokkal. A világ valódi megnyílása hazaérkezésem után következett be, miután kiváló eredménnyel végeztem el az Akadémiát, jutalmul 2 hetes ausztriai utat kaptam ajándékba. Az ott látottak, majd a Hollandiában eltöltött 3 hónap, az Egyesült Államokban, Olaszországban töltött évek megmutatták, hogy a világ sokkal összetettebb annál a zárt közösségnél, mint amiben addig éltünk. Ismereteket adott, szabadabban léteztünk, szabadabban gondolkoztunk. Tudtuk értékelni, helyükön kezelni a valós emberi, társadalmi értékeket. Tudtuk értékelni a szolidaritást, az önzetlen szolgálatot, a másokért való felelősségvállalást.
A katonaember is emberből van. Alighanem természetes érzés számára a honvágy. Csakhogy: hazatérését követően vágyott vissza oda, ahonnan korábban örömmel jött haza?
-A honvágy nagyon is emberi dolog. Attól, hogy katona vagyok, nem lettem másabb. Fegyelmezett vagyok, rendszeresen élek, sok mindent másképp látok, mint a civilek, de az emberi érzéseket a szolgálat nem öli, nem ölheti ki. Aki szereti a hazáját, annak állandó honvágya van. A katonák esetében, akik a haza szolgálatára esküdtek fel ez az érzés talán még erősebb. De az is természetes volt, hogy miután megnyílt a világ, szívesen mentem újra más embereket, népeket, kultúrákat megismerni.
-Mi volt a jellemzőbb? A munka határozta meg az életét, vagy olyan életet igyekezett éni, hogy a munkájában is ember tudjon maradni?
-Ez a két dolog szorosan összefügg, nem választható el egymástól. Az életemet a munka és a szolgálat határozta meg. A hivatásomat szolgálatnak tekintettem, és tekintem a mai napig. Akkor vagyok elégedett, ha tudok használni a közösségnek.
-Ön a született katona mintaképe is lehetne. De miképp tudja elviselni azt, hogy jelenleg civilként kell élnie?
-Nagyon nehezen éltem meg azt, hogy az aktív katonai pályám úgy ért véget kényszerűen, ahogy. Nehéz ezt feldolgozni, megérteni, úgy, hogy tudom mi volt a háttérben. De erről nem szeretnék beszélni.
-Mit gondolt magában arról, hogy mennyire gazdag az az ország, amelyik megengedi magának, hogy a felkészült katonaember, a legmagasabb rangú tábornok civil legyen?
-Az ilyen ország nem gazdag, vagy szegény, hanem rendkívül pazarló. Ha azokat az erőforrásokat, amelyekben nem bővelkedünk, pazarlóan használjuk, akkor meglehet, hamar kifogynak a készleteink.
-Lehet, hogy rossz a hallásom, de amikor az olasz hadsereg járműve mellett sétáltunk el Monsban, és a hadsereg szót kimondta, mintha irigy vágyakozást éreztem volna kicsendülni a hangjából…
-Lehet, de az is lehet, hogy rossz a „hallása”. Ám az létező valóság, hogy másképp nézek egy honvédségi gépjárműre bárhol is vagyok a világon, mint egy másik autóra. Igaz ama mondás, hogy aki egyszer katona lett, az katona marad egész életében. Aki komolyan vette a hivatását, annak a szolgálata életfogytig tart.
-A katona élete fegyelmezettséget kíván. Ha Önt hallom, megállapíthatom: a katona lelkes is lehet. Vajon a fegyelem és a lelkesedés összeegyeztethető az emberben?
-A katona, amíg a döntés előkészítését végzi köteles a legjobb tudása szerint lelkesedni a dolgáért, majd köteles fegyelmezetten végrehajtani a vállalt, vagy a kijelölt feladatot. A fegyelmezettség nem gyilkosa a lelkesedésnek. Sőt, a lelkesedés erősítheti a fegyelmet, mert a lelkesedés nem azonos a szertelenséggel.
-Az ember szeresse azt, amit csinál, mert így a munkája hatékonyabb lesz. De a katonának ölnie is kell. Lehet ennek akár a gondolatát is megszokni…?
-A katonának nem az a célja, hogy öljön. A katonának az a dolga, hogy tudja megvédeni a hazáját, a gondjaira bízott javakat, a társait. Ha elkerülhetetlen, hogy ehhez a fegyverét használja azzal szemben, aki veszélyezteti mindezt, akkor ezt meg kell tennie. Ez nem szeretem, vagy nem szeretem kérdés, ez feladat, amit végre kell hajtani.
-Életpályája csodás, fiatalon jutott a csúcsokra. Mekkora kihívás volt Fehérváron elsőként megszervezni a parancsnokságot, vagy az, amikor a hon első számú katonájává lett?
-Mindig kihívás volt, amit tennem kellett, bárhova is kerültem. Nem készültem Székesfehérvárra, 2006-ban Brüsszelbe indultam volna a nemzet katonai képviselőjének. E helyett a 2007 januárjában felállított Összhaderőnemi parancsnokság vezetője lettem. De ez is olyan feladat volt a számomra, mint bármely másik. Nagy kihívás volt, miként a vezérkari főnöki megbízás is. A több mint 30-éves katonai pályafutásom alatt soha nem mondtam, hogy ezt, vagy azt nem kérem. A katona oda megy, ahova küldik, azt teszi, amit tennie kell.