Gyergyószentmiklós 2009
HATVANÖT ÉVE TÖRTÉNT
(Páll Károly visszaemlékezése)
1944. szeptember 7-re virradó hajnalban az orosz hadsereg katonái rajtaütésszerűen lemészároltak 159, a Gacz-oldalban állomásozó. A város védelmére küldött katonát.
Az oroszok bevonultak a felszegi részen a városba, ahol utcai harcok következményeként 17 civil, köztük gyerekek veszítették életüket, valamint 384 lakóház és gazdasági épület vált a tűz martalékává. Ezáltal családok váltak hajléktalanná és nincstelenné.
65 évvel ezelőtt, 10 éves gyermekként a következőképpen emlékezem az akkori eseményekre: 1944 szeptember 7-én jajkiáltásokra ébredtünk mi 5-en gyermekek: nővérem (14), bátyám(12), és 7, illetve 4 éves hugaim. Nem tartózkodott felnőtt a lakásban, mivel édesapám és két nagyobbik bátyám katonák voltak a székely határőrségnél Békásban, ahonnan Ditró felé vonultak vissza. Édesanyám egy csoport asszonnyal elindult Ditróba, hogy élelmet vigyen számukra. Mind az öten gyermekek az utca felőli ablakban állottunk, mikor a partizánok sorban elhaladtak a kapunk előtt, golyószóróval a nyakukban. Egy kereksapkás kozák tiszt puskatussal biztatta a többi partizánt, hogy haladjanak előre. Ekkor tanultam meg három szavukat: deváj, hurri,magyarszkij. A mi házunkkal szemben egy öreg házaspár lakott: Bakos Jóska bácsi és Róza néni, akiktől kérdezték, hogy magyarok-e? Róza néni azt válaszolta, hogy magyarok vagyunk. Akkor megpillantottak minket gyermekeket és az egyik orosz katona kézigránátot kapott elő, hogy bedobja az ablakunkon. Róza néni felsikoltott, hogy ne ölje meg az ártatlan gyermekeket. Igy menekültünk meg Isten segítségével. Ezután egy másik szomszéd, Blénessy Istvánné, aki tudta, hogy magunkra vagyunk, bejött, hogy biztonságos helyre vigyen minket. Ekkor érkezett haza édesanyánk Ditróból. Mindössze két párnát és egy gyapjúlepedőt vittünk magunkkal. Az úton három magyar katona jött velünk szemben egy farkaskutyával. Édesanyám visszaszaladt a házba és egy lábas tejet és kenyeret hozott ki a számukra. Ekkor az egyik katona azt mondta édesanyámnak: Jó asszony, azokat a szép gyermekeket vigye valahová, hogy védve legyenek! Rgy szomszédos ház pincéjébe mentünk be több mint 30-an. Csendben kellett lennünk, mert később a pince torkában egy orosz katona állást csinált magának és onnan lőtt. Ekkor már égett a szomszéd ház és a felettünk lévő ház is. Az orosz katona ennek láttán elmenekült. Mire a pinceajtót kinyitottuk, a lángok már a bejáratot mardosták. Szörnyű látvány volt, hogy a házunk már teljesen porrá égett, a csengettyű (harangláb) lángokban állt és a nagy hőségtől repültek az égő deszkák. Két férfit a partizánok letérdeltettek és kivégeztek az utcán, mindenki szeme láttára. Láttam halott német katonát is az úton, a holttestét disznók marcangolták. Azokat a katonákat is kivégezték, akiknek korábban édesanyám tejet és kenyeret adott. A farkaskutya halott gazdáját is hűségesen őrizte. Láttam a hat éves Sólyom Ignác kisfiút az óvó pincében, holtan, majd az unokatestvéremet, Madaras Annuskát, akit a házukban az asztal alatt ért egy lövés, fájdalmasan szenvedett és belehalt sérülésébe.
Ezután jöttek a nehézségek. Minden vagyonunk a két párna és a gyapjútakaró volt. Este már mások adtak ennünk. Ezt hozta számunkra a szovjet felszabadító hadsereg 1944. szeptember 7-én.