Ünnepi megemlékezést rendeztek a felújított 17-es honvéd gyalogezred katonáinak emlékművénél
A sajtótájékoztatóval egybekötött könyvbemutatót Nagy Károly a HTBK Székesfehérvári Szervezetének Választmányi tagja nyitotta meg és üdvözölte a résztvevőket. Ezt követően Székesfehérvár polgármestere, a HTBK városi szervezetének elnöke Warvasovszky Tihamér mondott bevezetőt. Elmondta, olyan kötet foghat a kezében, amely már régóta megírásra vár. A tragikus események 80 esztendeje történtek, magyar katonák ezrei áldozták fel életüket. Nem is volt talán olyan magyar család, akit valamilyen formában ne érintett volna az első világháború.
Köszönetét fejezet ki a történész szerzőpárosnak munkájukért. Megjegyezte, Székesfehérvár önkormányzatának képviselő is egyöntetűen fontosnak tartották, hogy a fehérváriak kezükbe vehessék ezt a kötetet, ezért is támogatták a mű megjelenését.
A megjelentek előtt Orosz Zoltán vezérőrnagy, az Összhaderőnemi Parancsnokság törzsfőnöke, parancsnokhelyettese elmondta: méltán lehet büszke az a város, és polgárai, akik fontosnak tartják, hogy múltjuk egyik szelete megörökítésre kerüljön akkor, amikor még fellelhetőek azok a dokumentumok, amelyek az elmúlt időszakról vallanak. Emlékeztetett rá, Székesfehérvár mindig is kötődött a honvédséghez, hiszen századokon át meghatározó katonai szervezetek parancsnokságai települtek le a városban. Éppen ezért fontos, hogy a város egyik meghatározó alakulatának tettei megörökítésre kerülhettek a kiadványban.
A rendezvény a Székesfehérvári 17-es Magyar Királyi Honvéd Gyalogezred hősies helytállásának emléket állító szobránál folytatódott, ahol a Honvédegyüttes művésze, O. Szabó István szavalatában hallhatták az emlékezők Tersánszky Józsi Jenő egy költeményét, majd Warvasovszky Tihamér szólt a megjelentekhez. Beszédében kiemelte, az utókor bizonyára azt állapítja meg, hogy az elmúlt század nem tartozott a magyarság történelmének sikeres korszakához. Alig kezdődött el az új század, s a világháború máris kitört, amely modern fegyvereivel, gyilkos pusztításaival milliók életét követelte.
Milliók áldozták életüket hazájukért, amely a veszett háború folytán elveszítette területének több, mint kétharmadát. Az első világháború befejezte óta több évtized telt el, de a gyász, a sebek, a mai napig is fájó emlékként élnek nemzetünk életében. Alig volt olyan család, akit ne érintett volna a világégés hangsúlyozta a polgármester, hozzátéve nekünk, fehérváriaknak kötelességünk, hogy emlékezzünk azok előtt, akik a háború során áldozták életüket.
Ezért döntöttek úgy, hogy felújítják a legendás Székesfehérvári 17-es Honvéd Gyalogezred emlékművet, Bory Jenő szobrászművész örökbecsű alkotást.
– „Te hallgass a hazádra! Mindig mindent adjál oda a hazádnak! A világnak nincsen semmiféle értelme számodra a hazád nélkül. – idézte Márai Sándort, majd arról beszélt, hogy a Székesfehérvári 17-es magyar királyi honvéd gyalogezred katonái hősiesen helytálltak a gyilkos pergőtűzben, és több alkalommal visszaverték az olasz túlerő támadásait, ellentámadásokat indítottak és elviselték a földi pokol minden kínját, amely a háborúban érhette őket.
– Városunk kötelessége tisztessége, hogy emlékezzen katonahőseire és példaként mutassa fel hősi helytállásukat. Okulni és tanulni kell azokból a tragédiákból, mely sok tízezer fehérvári életét követelték. Kötelességünk az emlékeztetés, hogy soha több ne kellejen értelmetlen háborúk miatt új emlékművet avatnunk.
Ezt követően az emlékműnél koszorút helyezett el Székesfehérvár polgármestere, egyben a HTBK városi szervezetének elnöke, továbbá a városi önkormányzat frakcióinak, az Összhaderőnemi Parancsnokság, a Vitézi Rend, valamint a Honvéd Nyugállományúak Klubjának képviselői.
Az ünnepséget a Szózat közös eléneklése és Honvédegyüttes műsora zárta.
A Székesfehérvári 17-es gyalogezred doberdói harcait megörökítő kötet összeállítását megelőző munkákról a szerzőket kérdeztük
Rózsafi János hadtörténeti író érdeklődésünkre elmondta: a helyszíni munkákat hosszú levéltári kutatás előzte meg.
– Több éven keresztül kutattunk a legapróbb részletességgel magáról az ezredről, tanulmányoztuk a megmaradt iratanyagot (amely sajnos nagyon hiányos), a magasabb parancsnokságok dokumentumait, és természetesen a személyes visszaemlékezéseket. Ezek ismeretében, korabeli rajzokkal felkészülve mentünk ki a helyszínre.
Az első világháború katonai eseményeinek visszaemlékezései természetesen a két világháború között lényegesen gazdagabb irodalommal rendelkezett. Külön albumban igyekeztek bemutatni a székesfehérvári honvédek harcait. A kötetünkben kimondottan a doberdói fennsíkon lefolyt harcokat ismertettük. Igyekeztünk bemutatni a katonát, aki elindult a fehérvári laktanyából, a kiképzését, a mindennapjait, hogyan került az első vonalba és ott milyen események várták, s a csatákat, védelmi harcokat, támadásokat.
A kötet másik szakszerzője, Stencinger Norbert érdeklődésünkre elmondta, hogy a könyvben azt is feldolgozták, milyen viszontagságos körülmények fogadták a magyar honvédeket az olasz fronton.
– A helyszínen mediterrán klíma, rettenetes meleg várta őket. Árnyékos rész nem létezett, hiszen a természetes növényzet eredetileg is gyér volt, de a tüzérségi támadások még ezt a keveset is elpusztították. Amikor pedig a nap lement, a sziklák engedték ki magukból a forróságot. El kell képzelnünk, hogy ilyen körülmények között éltek itt a katonák, gyakran élelem és víz nélkül. Mindehhez jött az is, hogy nem kirándulni érkeztek, hanem az ellenséggel harcolni. Szerzőtársammal közösen azonosítottunk egy olyan lövészárkot, mely a 14-es védőszakasznál húzódott. Még most is látható, hogy a két ellenséges lövészárok között a távolság mindössze nyolc lépés volt! Ott mindet hallott a két ellenséges fél egymástól, amely tovább növelte az amúgy is elviselhetetlen a stresszt. Ezek ismeretében jobban érhetővé válnak a súlyos veszteségek is.
Stencinger Norbert a 14-es védőszakaszhoz kapcsolódóan egy rövid történetet is elmesélt. Amikor az olaszok az ismert, kedvenc dalukat az „Ó sole mió-t elénekelték, a magyarok is megtapsolták őket, majd ők is elhúzatták egy cigánymuzsikussal nekik a „Csak egy kislány van a világon című nótát. Ezt pedig a front túloldalán aratott sikert. Sajnos, nem ezek a kedves történetek voltak a jellemzőek!
Kérdésünkre, hogy miért éppen ennek az ezrednek a háborús eseményeit dolgozták fel, a szerzők azt válaszolták, mert nem csak a fehérvári fiatalok harcoltak közöttük, hanem környékbeliek is. Rózsafi János megyénk béli, adonyi, Stencinger Norbert pedig érdi születésű. Mind a ketten folytattak helytörténeti kutatást környezetükben. Ekkor vált világossá, hogy az ott élő fiatalok közül is szép számban vettek részt az olasz hadszíntéren. Ez is ösztönözte a két hadtörténészt arra, hogy elkezdjék felkutatni a székesfehérvári 17-es gyalogezred történetét.
A restaurátor
Bory Jenő szobrászművésznek a Székesfehérvári 17-es Magyar Királyi Honvéd Gyalogezred katonáinak emléket állító, zászlón taposó oroszlánt ábrázoló műalkotását ( a talpazatán Halmágyi-Havranek Antal bronz domborművével) 1928. június 18-án avatták fel. Most, nyolc évtized múltán Kocsis Balázs szobrász-restaurátor vállalta a feladatot, hogy az évtizedek időjárási viszontagságait magán hordozó remeket az ünnepségre felújítja.
Kocsis Balázs elmondta, a szobor környezetét, lépcsőzetét nagynyomású vízzel, homokkal, tisztogatta le, a fugákat átjavította, s ahol szükséges volt kicserélte. A lépcsőzet a szobor alatt burjánzó gyökérzet feltörekvései miatt helyenként elmozdult, ezeket visszaállították eredeti helyükre. Végezetül egy speciális kenőanyag segítségével konzerválta a gránit szobor felületét. A helyreállítás mindössze három hetet vett igénybe, közben figyelembe kellett venni egy-egy segédanyag kötési idejét is. Mindezzel párhuzamosan elvégezték a ligeti szobor környezetében a parkosítást. A legtöbb kárt egyébként a repedésekbe befolyó víz, és az ebből eredő téli fagyások okozták.
A kötetről röviden:
A székesfehérvári 17-es honvéd gyalogezred 1915 nyarától több mint egy éven át harcolt a Doberdó fennsíkon. A XX. századi magyar történelemben fogalommá vált helyszínen vívott küzdelmet mutatja be ez a kiadvány, tisztelgő emléket állítva a hős katonáknak. A szerzők, akik a Magyar Hadtudományi Társaság Csata- és Hadszíntér Kutató Szakosztályának tagjai, levéltári kutatások alapján írnak az itt lezajlott eseményekről és harcokról. A kötetben olvashatnak gáztámadásról, gyalogsági rohamokról és számos az olaszokkal vívott véres küzdelemről. Megismerkedhetnek a honvédek mindennapjaival az első vonalakban és tartalékban egyaránt. A harcok helyszíneit azonosították a kutatók és a részletes leírás alapján ezt az olvasók is könnyen megtehetik rövid kirándulások keretében, bejárva így az egykor „véráztatta karsztot”, ahol a magyar hadtörténet egyik legvéresebb csatáit vívták.
– Szűcs Gábor –