1916. augusztus 10-én ért véget a magyar hadtörténelem egyik legmegrázóbb fejezete. Hősies védekezés után a Monarchia csapatai kiürítették a Doberdó-fennsíkot. A döntés katonai szükségszerűség volt, amelyet a görzi áttörés következtében kialakult helyzet kényszerített ki. A visszavonulás egy olyan hely elvesztését jelentette, amely több mint egy éven át volt a magyar honvédek helytállásának jelképe.
Az ötödik isonzói csatát követően az olasz hadvezetés minden rendelkezésre álló tartalékát a Görzi-hídfő és a Doberdó térségébe összpontosította. A támadást alapos előkészítés előzte meg. Folyamatos tüzérségi tűz, lélektani hadviselés, röpcédulák és félrevezető propaganda próbálta megtörni a magyar honvédek ellenállását. A védők azonban a nehéz körülmények között is kitartottak. Augusztus 4-én kezdődött meg a hatodik isonzói csata pusztító tüzérségi előkészítése. Három napon át szinte megszakítás nélkül zúdultak a gránátok a Monte San Michele és San Martino térségére. A lövészárkok jelentős része romhalmazzá vált, számos figyelőállást és fedezéket maga alá temetett a pergőtűz. Ennek ellenére a magyar alakulatok számos helyen sikeresen verték vissza az olasz gyalogsági rohamokat. Különösen emlékezetes maradt a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred helytállása San Martino közelében, ahol a honvédek egész nap megakadályozták az ellenség áttörését.
A harcok egyik legfontosabb pontja a Monte San Michele alatt húzódó Schönburg-alagút volt. Ez biztosította az összeköttetést a frontvonal és a mögöttes területek között, ezért birtoklása stratégiai jelentőségűvé vált. A nagyváradi 4. honvéd gyalogezred katonái napokon át hősiesen védték az alagút kijáratát, miközben az olaszok kézigránátokkal, lángszóróval és bűzbombákkal is támadták állásaikat. A védők rendkívüli fizikai és lelki megpróbáltatások között, gyakran víz, élelem és elegendő lőszer nélkül tartották állásaikat.
A fordulatot Görz elfoglalása hozta meg. Az olasz áttörés veszélyeztette a Doberdó-fennsíkon harcoló alakulatok teljes bekerítését, ezért a hadvezetés a visszavonulás mellett döntött. 1916. augusztus 9-ről 10-re virradó éjjel a honvédek példás fegyelemmel hagyták el állásaikat, miután minden hadianyagot és tüzérségi eszközt sikerült kimenteniük. Ezzel lezárult a Doberdó-fennsík csaknem tizenöt hónapig tartó védelme.
József főherceg, a VII. hadtest parancsnoka naplójában megrendítő sorokkal örökítette meg a pillanatot:
„Otthagytuk a hullákkal borított, hős vérrel áztatott sziklasivatagot és a dicső emlékeket, s a megszámlálhatatlan sírokat…”
A hivatalos hadijelentések mindössze néhány sorban számoltak be a hadállások kiigazításáról, ám a szűkszavú közlemény mögött ezrek áldozata, hónapokon át tartó emberfeletti küzdelem és a magyar katonák példamutató helytállása húzódott meg.
A Doberdó neve a magyar történelmi emlékezetben ma is egyet jelent a kitartással, az önfeláldozással és a Hazáért vállalt szolgálattal. A fennsík elveszett, de azoknak a honvédeknek a helytállása, akik hónapokon keresztül embertelen körülmények között védték állásaikat, emlékük örökre része maradt nemzeti emlékezetünknek.
Emlékezzünk tisztelettel a Doberdón harcoló magyar hősökre!
