Kissé bágyadtan, de csak sütött a nap. Halottak napja előtti délutánon hármasban, Görög István, Kollár Endre és jómagam keltünk útra, hogy a Honvédség és Társadalom Baráti Kör volt tagjai sírjainál tisztelegjünk, a szervezet koszorúját elhelyezzük a síremlékeken, gyertyát gyújtsunk a volt társ, a katona emléke előtt. A Béla úti temetőhöz vezető úton gépkocsikonvoj, a parkoló zsúfolásig tele, de csak találtunk helyet. Emberek mentek be, jöttek ki, a körforgás folyamatosan volt, ki, be, ki, be. Bent lenyűgözött a látvány, szépen gondozott sírok sokasága, rajtuk virágözön, a színek orgiája csodálatos, az esemény, amiért jöttünk szomorú. Hiszen egy hajdan volt társ, barát emléke előtt kellett fejet hajtani. Társ, akivel valamikor együtt lehetett tervezni, szolgálni, védeni, és persze néha véteni. Hiszen emberből voltunk, vagyunk, a magunk örömeivel, bánataival, megvalósított terveivel, elhibázott lépéseivel. Pista minden sírnál köszöntötte a meglátogatottat, a koszorú elhelyezése és a gyertyagyújtás után el is búcsúzott tőlük. Bandi bácsi fejet hajtott, elmormogott néhány emlékfoszlányt, hiszen mindenkivel volt közös ügye. A Honvédség és Társadalom Baráti Kör bizonyította: emberközpontú egyesület a mienk, figyelünk egymásra, élőre, holtra egyaránt.
Mert az emlék éltet, visszarángat a múltba a jelenben, elvarázsol, simogat, vagy figyelmeztet lelken ütve. Holczmann András, Dr. Kiss Dezső, Bozzai István, Dr. Gyuricza Béla, Gyuricza Ágnes, Krajcsovics István, Becsei Zoltán, Magyar István, Nagy József, Győrössy Ferenc, Bányai László, Kolozsvári Kende sírjánál néhány perc volt a találkozás az emlékkel.
Az örökkévalósággal…
